A “zene az emberiség univerzális nyelve”
– mondta Henry Wadsworth Longfellow költő, és valóban: a zenélés, a zene élvezete és a közös zenei tevékenység egyetemes emberi jelenség. A téma iránti élénk tudományos érdeklődést a zene univerzális mivolta táplálja: az, hogy minden kultúrának van valamilyen zenéhez kapcsolódó tevékenysége, óhatatlanul felveti a kérdést, hogy mi lehet a zenélés evolúciós funkciója.
Az udvarlástól a közösségi rítusokig – a zene evolúciós elméletei
Számos elmélet született a zenélés funkcióját illetően: Darwin például az ember zenei képességét a legrejtélyesebb tulajdonságok közé sorolta, majd arra jutott, hogy feltehetőleg a párválasztásban és az udvarlásban lehet szerepe. Más elméletek alapján a zene az érzelmek közvetítésének egy eszköze, és alkalmas lehet az emberek emocionális állapotainak finom összehangolására.
Ezzel szemben Pinker állította, hogy a zene biológiailag teljesen haszontalan, és a „hallás sajttortájának” titulálta. Ugyanakkor az emberiség történelmében a zene mindig olyan rituálék részeként volt jelen, amelyek közösségi szempontból meghatározóak voltak: például beavatási rítusok, esküvők, csatára való felkészülés, illetve az édesanyák csecsemőknek való éneklése és dúdolása. Ezek alapján felmerül, hogy a zenélés valódi funkciója a zene társas mivoltában keresendő. Az utóbbi években egyre több kutatás és tudományos elmélet látszik alátámasztani ezt a társas kötődést segítő szerepet.
Közös ritmus és közös boldogsághormonok
A közös zenélés nagy előnye más kötődési viselkedésekkel (párkapcsolatok, szülő-gyermek kapcsolatok) szemben, hogy a résztvevők száma szinte korlátlan. Így a közös zenei tevékenység növeli a „kötődési kapacitást”, és kisebb csoportok mellett akár egészen nagy közösségek egymáshoz való kapcsolódását is elősegítheti (mindennapi példaként gondolhatunk például a kórusokra). Zenélés közben ráadásul természetesen alakul ki az úgynevezett interperszonális szinkron jelensége is. Ez több egyén mozdulatainak, cselekvéseinek, fiziológiai, neurális vagy akár érzelmi állapotainak összehangolódását jelenti, mely a harmonikus társas interakciók alapját adja.
Patrick Savage zenetudomány kutató és munkatársai a zenélés evolúciós funkcióját tárgyaló elméleteket ötvözve és kibővítve alkották meg a zene társas kötődés elméletét. Elméletük alapján a társas kötődés az az átfogó funkció, mellyel a zeneiség evolúciójára vonatkozó elméletek összessége magyarázható. A zene társas hatása mögött több mechanizmust is feltételeznek: egyrészt a zenei ritmusok bejósolhatósága lehetővé teszi, hogy az egyének azonos agyterületei között szinkronizált aktivitás jöjjön létre. Ez a neurális entrainment vagy „agyi összehangolódás” a közös élményen túl egyfajta „összeolvadás-érzést” hoz létre, mely során elmosódnak az én és mások közti határok, és partnereinket hasonlóbbnak érezzük önmagunkhoz. Másrészt a zene aktiválja az agy endorfinrendszerét (az endorfint a köznyelvben gyakran „boldogsághormonnak” is nevezzük), amely nyugodt, relaxált állapotot idéz elő, és bizalomérzést vált ki a partner felé, megteremtve a kötődés neurohormonális alapját. Ez az örömteli és jutalmazó zenei élmény összekapcsolódik azokkal a személyekkel, akikkel az élményt az egyén közösen átélte, így a jövőbeli részvételre és együttműködésre is motivál.
A zene pozitív társas hatása gyermekkortól felnőttkorig
Nagyon sok izgalmas kutatás született a közös zenélés társas hatásait illetően. Egy tanulmány például a zene „jégtörő hatását” tárgyalja, mivel a közös zenélés gyorsabb társas kötődést és csoportkohéziót eredményezett egy felnőtt kurzus résztvevőinél, mint a kreatív írás. Más kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy a zene pozitív társas hatása már gyermekkorban is megfigyelhető: óvodásoknál a közös zenélés fokozhatja a spontán segítő és együttműködő viselkedéseket. Mivel a legtöbb zenei tevékenység alapvetően társas jellegű (másokkal vagy másokért van), ezért fontos szerepet játszhat a társas készségek, a csapatmunka és az együttműködés előmozdításában. Így egyre több iskolai zenei program tűzi ki célul a kooperáció serkentését és a proszociális készségek fejlesztését is. Bár számos kutatás erősítette meg a zenélés segítőkészséget, kapcsolódást és együttműködést serkentő hatását, a kutatók felhívják a figyelmet a módszertani aggályokra is. Problémát jelenthet, hogy a legtöbb kísérlet angol nyelvű résztvevőkre korlátozódik, így az eredményekből nehezen vonhatók le kultúrákon átívelő összefüggések.
Magyar hangok egy nemzetközi kutatásban
A korábbi kutatási hiányosságokra reagálva Patrick Savage kutatócsoportjának célja egy olyan nagyszabású nemzetközi kutatás megvalósítása volt, melyben számos különböző kultúra, nyelv és helyszín bevonásával tesztelik a zene társas kötődés elmélete. Kutatócsoportunk a magyar nyelvet és kultúrát képviselve valósította meg itthon is a kísérleteket, melyben a közös éneklés, a közös dalszövegfelolvasás és a spontán beszélgetés után mért társas kötődés szintjét hasonlítottuk össze a csoportokban. A nemzetközi eredmények hamarosan napvilágot látnak, azonban a kimeneteltől függetlenül a kutatás egy izgalmas és példátlan betekintést nyújthat a zenélés és a társas kötődés kultúrákon átívelő kapcsolatába.
SzakIrodalom:
Beck, S. L., & Rieser, J. (2020). Non-random acts of kindness: Joint music making increases preschoolers’ helping and sharing with an adult. Psychology of Music, 50(1), 17–33. https://doi.org/10.1177/0305735620978688
Darwin, C. (1871). The descent of man, and selection in relation to sex (Vol. 2). London: John Murray. https://archive.org/details/descentofmansele21871darw
daSilva, E. B., & Wood, A. (2024). How and Why People Synchronize: An Integrated Perspective. Personality and Social Psychology Review, 29(2), 159–187. https://doi.org/10.1177/10888683241252036
Dunbar, R. I. M. (2023). The origins and function of musical performance. Frontiers in Psychology, 14, 1257390. https://doi.org/10.3389/fpsyg.2023.1257390
Fancourt, D., & Perkins, R. (2018). The effects of mother–infant singing on emotional closeness, affect, anxiety, and stress hormones. Music & Science, 1. https://doi.org/10.1177/2059204317745746
Gooding, L. F. (2011). The Effect of a Music Therapy Social Skills Training Program on Improving Social Competence in Children and Adolescents with Social Skills Deficits. Journal of Music Therapy, 48(4), 440–462. https://doi.org/10.1093/jmt/48.4.440
Hallam, S. (2010). The power of music: Its impact on the intellectual, social and personal development of children and young people. International Journal of Music Education, 28(3), 269–289. https://doi.org/10.1177/0255761410370658
Kirschner, S., & Tomasello, M. (2010). Joint music making promotes prosocial behavior in 4-year-old children. Evolution and Human Behavior, 31(5), 354–364. https://doi.org/10.1016/j.evolhumbehav.2010.04.004
Lindenberger, U., Li, S., Gruber, W., & Müller, V. (2009). Brains swinging in concert: cortical phase synchronization while playing guitar. BMC Neuroscience, 10(1), 22. https://doi.org/10.1186/1471-2202-10-22
Mehr, S. A., Singh, M., Knox, D., Ketter, D. M., Pickens-Jones, D., Atwood, S., Lucas, C., Jacoby, N., Egner, A. A., Hopkins, E. J., Howard, R. M., Hartshorne, J. K., Jennings, M. V., Simson, J., Bainbridge, C. M., Pinker, S., O’Donnell, T. J., Krasnow, M. M., & Glowacki, L. (2019). Universality and diversity in human song. Science, 366(6468). https://doi.org/10.1126/science.aax0868
Mogan, R., Fischer, R., & Bulbulia, J. A. (2017). To be in synchrony or not? A meta-analysis of synchrony’s effects on behavior, perception, cognition and affect. Journal of Experimental Social Psychology, 72, 13–20. https://doi.org/10.1016/j.jesp.2017.03.009
Pardo-Olmos, M., Martí-Vilar, M., Hidalgo-Fuentes, S., & Cabedo-Peris, J. (2025). Interventions through music and interpersonal synchrony that Enhance prosocial behavior: A Systematic review. European Journal of Investigation in Health Psychology and Education, 15(3), 29. https://doi.org/10.3390/ejihpe15030029
Pearce, E., Launay, J., & Dunbar, R. I. M. (2015). The ice-breaker effect: singing mediates fast social bonding. Royal Society Open Science, 2(10), 150221. https://doi.org/10.1098/rsos.150221
Pinker, S (1999). How the Mind Works. Annals of the New York Academy of Sciences, 882(1), 119–127. https://doi.org/10.1111/j.1749-6632.1999.tb08538.x
Rennung, M., & Göritz, A. S. (2016). Prosocial Consequences of Interpersonal Synchrony: A Meta-Analysis.Zeitschrift Für Psychologie, 224(3), 168–189. https://doi.org/10.1027/2151-2604/a000252
Savage, P. E., Loui, P., Tarr, B., Schachner, A., Glowacki, L., Mithen, S., & Fitch, W. T. (2020). Music as a coevolved system for social bonding. Behavioral and Brain Sciences, 44, e59. https://doi.org/10.1017/s0140525x20000333
Savage, P., Ampiah-Bonney, A., Arabadjiev, A., Arhine, A., Ariza, J., Bamford, J., Barbosa, B., Beck, A., Belyk, M., Benetos, E., Bulbulia, J., Cabildo, A., Calhoun, S., Chiba, G., Duran, S., Færøvik, U., Fitch, T., Fujii, S., Gabriel, S. & Mousavi, N. (2025). Does synchronised singing enhance social bonding more than speaking does? A global experimental Stage 1 Registered Report. 10.31234/osf.io/pv3m9_v2.
Valdesolo, P. & DeSteno, D. (2011). Synchrony and the social tuning of compassion. Emotion, 11, 262–266. doi: 10.1037/a0021302
Yang, X., Peng, R., He, Y., Li, F., Qin, Z., Lei, S., & Kang, D. (2026). The impact of a group music game intervention on cooperative behavior in 5- to 6-year-old children. Frontiers in Psychology, 17, 1763858. https://doi.org/10.3389/fpsyg.2026.1763858
